2014. június 15., vasárnap

29. Hogy is van ez? (teljes)

Sziasztok!

Így másnapra hoztam is a részt! :D Remélem tetszeni fog, és talán reagáltok is rá!

A chatet tessék figyelni, oda fogom kiírni, hogy kb. mikorra várhatók az új részek!

Jó olvasást!





Matt

Már három napja nem beszéltem Lizzel. Borzasztóan hiányzik a közelsége, de látni sem akar. Mióta bevallottam neki az érzéseim, teljesen távolságtartó lett. Nem értem, komolyan. Hogyan lehet az, hogy, miután őszintén elmondom az érzéseim, semmibe vesz? Ki tudná nekem megmagyarázni, hogyan működik a női agy? Azt meg főleg, hogy, miért vagyok ennyire szerencsétlen a szerelemben? Egyetlenegy nő volt eddig az életemben, akinek elmertem mondani az érzéseimet, de másnap lefeküdt az akkor hitt legjobb barátommal. Éppen ezért nem ment olyan könnyen elmondani Liznek, hogy, mi érzek. Hiszen, mi volt a garancia arra, hogy esetleg Vele nem így járok… Mindenesetre, ahogy reagált a vallomásomra, az egyszerűen minden várakozásomat felülmúlta. Kiakadni ezen? Jézusom… tényleg jobb lenne, ha inkább beállnék, mondjuk papnak…

-          Fiam, Nora merre van? – kérdezte hirtelen apa, mert én még mindig csak magamba merengve ültem a nappaliban. Észre sem vettem, hogy elment, míg anyáék kivonultak a konyhába.
-          Azt hiszem elment Rob után, miután megkapta tőletek a lelki fröccsöt. Miért? – francba… nem lehetek ennyire barom, hogy csak a saját bajommal foglalkozom.
-          Neked szólt, hogy elmegy?
-          Nos, beszélt valami olyasmit, hogy Rob után megy, mert helyre akarja hozni a dolgokat… - kezdtem bele, de anya ekkor kissé kiborult.
-          Matt, mégis, hogy lehetett ennyi eszed, hogy elengedted?!  Terhes! Eléggé zaklatott állapotban volt! Nem lehet titeket néhány percre egyedül hagyni! Ezt nem hiszem el… - tajtékzott anya.
-          Bocsi, de szerintem ő várta is, hogy leléphessen a megfelelő pillanatban, én meg nos…
-          Mi az, hogy nos?! Hol jár az eszed fiam? Miattad is aggódnunk kellene? – kérdezte apa, mire inkább nem válaszoltam. Anya, persze, felpattant, és úgy döntött Nora után megy.
-          Szívem, várj! Mi is megyünk! Egyébként sem bírnék most itt ülni… remélem, semmi butaságot nem csinál. Az, meg, hogy ő akarja helyrehozni a dolgokat… beszélni fogok Roberttel. – határozta el apa. Jól van, legalább addig sem vagyok én a téma. Remélem nem lesz baja Norának a butaságom miatt, elég a gondja...

Nora

Meg kell találnom Robot, hiszem, hogy működhet ez az egész. Anyáék próbáltak most lebeszélni arról, hogy találkozzak vele. De, ez nem így működik… lehet, hogy valóban hagynom kellene, hogy feldolgozza mindezt. Biztosan jót tenne a távolság, de tudom, hogy képes lesz az én szemszögemből is látni mindezt. Tudni fog örülni a babánknak. Hiszen ez olyan csodálatos dolog. A tudat, hogy bennem növekszik ez a csöppség, annyira boldoggá tesz. Egy darab Robból és belőlem.  – Önkéntelenül is mosolyra húzódik az ajkam, ahogy erre gondolok, és nem bírom kiállni, hogy ne simogassam meg a még lapos hasam. Sosem képzeltem, hogy ilyen hamar meg fogom találni a szerelmet és, hogy nem sokra rá, anya lehetek. Ha valaki ezt még az elején mondja nekem, biztosan képem röhögöm. Robbal még teljesen 2 hónapja sem vagyunk együtt, mégis úgy tűnik, mintha évek óta egy párt alkotnánk. Hihetetlenül rövid idő alatt egymásra hangolódtunk. Rengeteg akadályt leküzdöttünk együtt. Ezért tudom, hogy ezt is meg fogjuk tudni oldani. Mert szeretjük egymást.

Már hosszú ideje barangolok, azt sem tudom, hirtelen merre vagyok, csak visz a lábam és érzem, hogy meg fogom találni Robot. De, annyira magamba vagyok merülve, hogy észre sem veszem, hogy valaki hatalmas lendülettel nekem ütközik. Csak egy sűrű barna hajkoronát látok, majd a tulajdonos kezébe kapaszkodok, hogy tompítsam az esést. Egyszerre érünk földet és, amint kisöpröm a hajam a szememből, hirtelen úgy érzem, elment az eszem. A földön egy ugyanolyan kinézetű lány, mint én. Barna haj, szem, bár, kissé határozottabb arcélek. Kitágult szemekkel nézek rá, ő nem különb. Nem tudom ezt elhinni. Biztosan álmodok, vagy hasonló. Ennyire nem hasonlíthat két ember egymásra.

-          Nora! – szólal meg tőlem pár méterre Rob. Kapkodja a fejét és ugyanolyan értetlen arcot vág, mint én. Szemeiből süt a döbbenet, némi őrületet is látok megcsillanni bennük és észreveszem rajta, hogy ivott. De, ha Ő is látja, biztosan nem tévedek! Újra a lányra nézek, akinek lassan csorogni kezdenek a szemeiből a könnyek. Tompán érzékelem, hogy Jason is itt van, próbálja nyugtatni a velem szemben ülő és engem kitartóan bámuló, ziháló lányt.
-          Te, ki vagy? Ugye, nem csak a szemem káprázik? – kezdek bele, mire a lány még inkább megdöbben, és csak utána jövök rá, miért.
-          Nem, nem káprázik – mondja reszelős hangon. Szinte ugyanaz a hangunk. Nem jutok szóhoz. A fiúk mellettünk térdelnek, Rob kezd egyre inkább sápadni, azt hiszem rosszul lesz. Ez térít némileg észhez.
-          Rob, Szerelmem, jól vagy? – kérdezem és megragadom az arcát.
-          Nem… én azt hiszem, álmodok. Valami eszméletlen nagy baromságot álmodok. Vagy valamit tehettek a piámba… valami kurva erős drogot, amitől hallucinálok. Várj, mindjárt felébredek. – szorosan behunyja a szemeit és valóban olyan arcot vág, mint, aki erősen koncentrál, hogy felébredjen.
-          Ez a sors iróniája… - szólal meg a lány és kicsit hisztérikusabban nevet fel.
-          Mi volna, ha beülnénk valahová és megbeszélnénk mindezt? Mit szóltok hozzá? – találja meg a hangját Jason, akinek most nézem csak meg jobban az arcát. Fáradt, nyúzott, legyőzött. Emellett rengeteg félelmet látni rajta, jó nagy adag bűntudattal fűszerezve.
-          Eressz el! Látni sem akarlak! Felfogod végre? – szólalt meg a lány, aki időközben felpattant és rendkívül ellenségesen nézett Jasonre. A nagy hangra, mintha Rob is összeszedte volna magát, felállt és felsegített a földről. Szorosan magához ölelt és az egész arcomat végigcsókolta.
-          Édesem, nem akar elmúlni ez a borzasztó álom, mert még mindig kettőt látok Belőled, sőt beszél is az a másik, de lényeg, hogy Te itt vagy a karjaimban! Bocsáss meg, kérlek! Szeretlek, és mindent megoldunk! Mindent! – sütött szeméből a szerelem az őrülettel együtt. Nem tudtam, most megszólalni, mert közben a mellettünk lévő páros hangosabb vitába kezdett. Ráadásul én is egy rémálomban éreztem magam.
-          Liz, kérlek, csak hallgass végig!  Szeretlek! És, szeretném, ha tudnád a teljes igazságot, Norával együtt. – mondta Jason, mire döbbenten néztem rá. Azt mondta a lánynak hogy szereti?Mégis, mi a fene van itt? És, mit tud Jason? Mi ez az egész? Borzasztóan kíváncsivá tett.
-          Én szeretném tudni, bármi is legyen az! itt van ez a lány, aki pontosan úgy néz ki, mint én! Tudni akarom, mi ez az egész! Halljuk Jason! – adtam hangot is a kíváncsiságomnak, közben elfogott egy nagyon rossz érzés ezzel kapcsolatban. Nem biztos, hogy kellemes dolgokat fogok hallani.
-          Csak, ne itt könyörgök… - kérlelt megtörten. Vajon, mi lehet az, mi miatt Jason ennyire nem akarja ezt valójában megosztani. És, miért érzem azt, hogy borzasztó sokat tud?
-          Én nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra! Eleget hallottam már és egyenesen rosszul vagyok attól, hogy egy légtérben tartózkodjak veled! Tönkretettél mindent Jason! Te voltál a mindenem, a szerelmem! De hazudtál nekem! Eltitkoltad, hogy van egy testvérem, akibe csodával határos módon bele is botlok! – intett felém – Azt mondtad apával együtt, hogy árvaházból fogadtatok örökbe, hogy nem is tudjátok, kik voltak a szüleim, hogy egyetlen élő rokonom sincsen! Minden hazugság volt Jason?! Szerettél egyáltalán valaha is? Mondtál valaha is igazat nekem?  - kiabált a lány én pedig eddig bírtam. Szerelem? Testvér? Mi testvérek vagyunk? De, hiszen az én testvérem a születésemnél meghalt! A rengeteg újonnan szerzett információtól, kezdtem érezni, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj. Nem tudtam ellenállni a jótékony sötétségnek, hagytam magam sodródni az árral.


Rob

 Ez volt az a pillanat, amikor kijózanodtam. Nem hittem a fülemnek. Ez a lány, aki ugyanúgy néz ki, mint Nora, Jason szerelme, ja és ne felejtsük el, az én szerelmem testvére! Ez egyszerűen hihetetlen! De, hát, Chris maga mondta, hogy Nora születésénél meghalt a testvére. Most, akkor mégsem? Vagy ezt is hazudta csak Chris? Netán Chris sem tudja, hogy él a másik lánya? Kész agyrém… nem igazán tudom követni az újonnan szerzett infókat, de azt hiszem Nora sem. Az tűnt csak fel, hogy kezd összecsuklani mellettem, és éppen az utolsó pillanatban kaptam el, mielőtt még a földre huppant. Nagyon megijedtem, hiszen már nem csak róla volt szó.

-          Nora! Édesem, térj magadhoz!  - lefektettem a földre, és próbáltam ébredésre ösztökélni. Féltem, hogy bajuk eshet. Azt sosem bocsátanám meg magamnak. Még a vitázó pár is aggódva nézte Norát. Nagyon aggódtam, mert úgy tűnt Nora egyáltalán nem akar felébredni. Nem akartam, hogy baja essen, ezért a telefonomért nyúltam, de, mire hívtam volna a mentőket, már hallottam Jason hangját, aki gyorsabb volt nálam.
-          Annyira hasonlítunk… - szólalt meg Liz, aki időközben letérdelt mellé. – Vajon, ő hogy ismerheti ezt a mesét? – tette fel a kérdést, amit inkább magának szánhatott. Nem akartam belekeveredni, tehát nem mondtam semmit.
-          Nagyon remélem, hogy nem esik bajuk… - temettem a kezeimbe az arcom. Annyira nagyon haragudtam magamra a viselkedésem miatt. Legszívesebben behúztam volna magamnak egyet.
-          Bajuk? – kérdezte Jason.
-          Terhes… - mondtam ki meggyötörten a lényeget.
-          Mi van? Jézusom, hol van már a rohadt mentő?! Terhes? – kezdett el járkálni zaklatottan Jason. – Nem, azt hiszem, ez a nap már nem lehet rosszabb.
-          Nagynéni leszek… - nézett üveges szemmel Liz, Norára. Zsongott a fejem. Ma reggel még minden gond nélkül mentem forgatni, késő estére pedig a szerelmem terhes lett, kiderült, hogy él a testvére és, hogy Jasonnel kavar, aki valami baromi nagy titkot tud. Lehet, hogy mégis innom kellene még…
-        Itt a mentő – szólalt meg Jason. Norát azonnal befektették a mentőautóba és valami alkoholos cuccot nyomtak az orra alá. Előre figyelmeztettem az orvost, hogy terhes, nehogy adjon neki valami szert, ami esetleg árthat Nekik. Nagyon csúnyán nézett ránk, nem tudom, mit gondolhatott. De, biztos nem voltunk szívderítő látvány. Én kissé még kába, Liz könnyes szemekkel, Jason pedig ideges-fáradt tekintetű felbőszült pasas. Volt valami humor ebben az abszurd helyzetben. Nora időközben magához tért, de csak nyöszörögni hallottuk, valószínűleg észre sem vett minket. Mind vele akartunk menni, de az orvos kijelentette, hogy ő nem taxis, nem hajlandó elvinni minket. Ekkor jutott eszembe, hogy én kocsival vagyok itt, így Jason átvéve a vezetést követtük a mentőt. Borzasztó volt, hogy nem lehettem Nora mellett, szerettem volna fogni a kezét. Biztosítani afelől, hogy nagyon szeretem és minden rendben lesz. Annyira sajnálom, hogy ennyi mindenen keresztülmegy. Újabb hazugságot sejtek, vajon ezt hogyan dolgozza fel? Mennyi mindent kell még átvészelnie? Ráadásul babát várunk, ez most egyáltalán nem tesz jót neki. Ha valami történik Vele, vagy a babával, sosem fogom megbocsátani magamnak. Soha.
-          Szállj ki Robert! – szólt Jason, mert már a kórháznál voltunk. Észre sem vettem. – Liz, Édesem… - kezdett volna bele, de Liz félbeszakította.
-          Jason, hagyj! Ne érj hozzám! Egyedül a testvérem miatt jöttem, szeretném tudni, hogy rendben van. És, szeretnék vele lenni, hogy bepótoljuk az elvesztett időt, amit te elvettél tőlünk! – vágta oda kíméletlenül neki. Komolyan egyre jobban érdekel, mi a fenét tett Jason. Nem is tudom, de, azt hiszem, a helyében biztos egy senkinek érezném magam. Mélyen megbántották Liz szavai. Ez egy pillanatra elgondolkodtatott: nagyon hasonlítanak egymásra a lányok, de csak külsőre. Egyébként meg tűz és víz… Nora nem beszélne így velem. Annál inkább bánt, hogy én viszont megtettem Vele. Nem foglalkoztam most Jasonékkel, elindultam a kórház bejárata felé. Látni akartam Norát.  Csakhogy, várt még rám a feketeleves. Dugig volt rajongókkal, lesifotósokkal a kórház egész területe. Hatalmas zaj, ricsaj támadt, mindenki tudni akarta, miért vagyok itt és, mit keres itt Nora. Mérhetetlenül ideges lettem, hogy ezek mindig mindent kurva gyorsan megtudnak. Nem tudtam, merről tudnám megközelíteni a helyet úgy, hogy ne szedjenek szét. A hátsó bejárat felé vettem az irányt felhúzott kapucnival, de éppen elindultam csak arrafelé, özönlöttek utánam.  Futottam, ahogy bírtam. Szerencsére, néhány testes biztonsági őr megállította a féktelen tömeget a bejáratnál. Komolyan egyszer pánikrohamom lesz. Utálom a médiát! Végre bejutottam a recepcióra, ahol elirányítottak a Norához. Szinte vívtam az orvossal, hogy engedjen be hozzá, mert minduntalan azzal jött, hogy pihennie kell. Megnyugtatott, hogy Ő is és a baba is jólvan, de a saját szememmel kellett látnom. Benyitottam hát hozzá, békésen szuszogott. Arca sápadt volt, beesett, mégis a leggyönyörűbb nő volt számomra a világon. Egy közeli széket az ágyához húzva, leültem és megfogtam apró kezét.

-          Annyira szeretlek Édesem! Könyörgök, bocsáss meg nekem! Én is szeretném a babát, igaz, rettentően félek, milyen apa leszek és, hogy meg tudok-e felelni Nektek. De, Te vagy a mindenem és eszem ágában sincs elengedni Téged. Ne haragudj, hogy annyi ostobaságot vágtam a fejedhez. Nem bántanálak soha. Minden az én hibám, az, hogy most itt vagy, hogy rosszul lettél. Ha én másképp reagálok mindenre, akkor most otthon lennénk és boldogok volnánk. Annyira sajnálom… mindig fájdalmat okozok Neked, és Te mégis annyira erős vagy. Most is… újabb zűr… Jason, Liz… de, én melletted leszek. Bármi is történjék, segítek cipelni minden terhet! – szorítottam meg a kezét, meg hosszú csókot nyomtam rá. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle.

-          Hát, itt vagytok – hallottam meg Jason hangját, aki közelebb lépett hozzánk, nyomában Lizzel. Utóbbi is leült egy székre közel Norához, és megfogta a másik kezét. Nem tudom megszokni, hogy ennyire egyformák.
-          Remélem minden rendben lesz Veled. Szeretnélek megismerni. Mindent meg akarok tudni Rólad! – suttogta Liz, mire Nora mocorogni kezdett.
-          Rob…
-          Itt vagyok, Nora! Itt vagyok melletted! Kórházban vagy, elájultál, de már minden rendben van. – mondtam neki, mire lassan kinyitotta a szemeit. Körbe nézett, majd megállapodott a tekintete testvérén.
-          Én… én… azt hittem, Te meghaltál. Apa azt mondta a születésemnél meghaltál. – kezdett bele Nora remegő hangon. Nagyon gyenge volt még.
-          Micsoda? – kérdezte Liz tágra nyílt szemekkel. – Apa? Tehát, élnek a szüleink?
-          Igen, élnek… apa újra hazudott nekem. Megint megtette – hunyta le szorosan a szemeit Nora.
-          Azt hiszem, mindenki hazudott nekünk… - folytatta Liz. Jason egyszerűen szoborrá dermedt. El nem tudtam képzelni, hogy érzi magát. Semmi nem volt számára meglepő abból, amit hallott, tehát azt gyanítottam, hogy ő mindezt tudja… - Szeretnélek megismerni Nora, ha Te is akarod. Mindig is éreztem, hogy nem vagyok egyedül, és szeretném, ha lenne egy húgom…vagy nővérem. – mondta Liz.
-          Én is meg szeretnélek ismerni – válaszolt Nora egészen meghatódva. A két lány szorosan ölelte meg egymást, ami az én arcomra is mosolyt csalt. Két tojás. Az idilli pillanatot a kinyíló ajtó zavarta meg. Chris a felesége és Matt lépett be az ajtón, akik dermedten bámulták az egymástól közben szétvált lányokat. Nora édesanyja elájult, Chris sokkot kapott, Mattnek még volt annyi lélekjelenléte, hogy elkapja az édesanyját, de ő sem nézett ki máshogy. A két lány viszont vádló tekintettel nézett a családra. Ekkor hirtelen megjelent az ajtóban Eric Fieg, a Summit igazgatója és egyben Jason apja. Aggódva néztem az eseményeket, egyedül Norát féltettem, és a babánkat. Azt hiszem, egészen nagy perpatvarra számíthatunk…

Laura

2014. június 14., szombat

29. Hogy is van ez? (Részlet)

Sziasztok!

Hoztam egy kis részletet a következő részből, remélhetőleg estig kész leszek vele! De, addig is szerettem volna kicsit felizgatni a kedélyeket!
Remélem tetszeni fog! Sietek a többivel!



-          Nora! – szólal meg tőlem pár méterre Rob. Kapkodja a fejét és ugyanolyan értetlen arcot vág, mint én. Szemeiből süt a döbbenet, némi őrületet is látok megcsillanni bennük és észreveszem rajta, hogy ivott. De, ha Ő is látja, biztosan nem tévedek! Újra a lányra nézek, akinek lassan csorogni kezdenek a szemeiből a könnyek. Tompán érzékelem, hogy Jason is itt van, próbálja nyugtatni a velem szemben ülő és engem kitartóan bámuló, ziháló lányt.
-          Te, ki vagy? Ugye, nem csak a szemem káprázik? – kezdek bele, mire a lány még inkább megdöbben, és csak utána jövök rá, miért.

-          Nem, nem káprázik – mondja reszelős hangon. Szinte ugyanaz a hangunk. Nem jutok szóhoz. A fiúk mellettünk térdelnek, Rob kezd egyre inkább sápadni, azt hiszem rosszul lesz. Ez térít némileg észhez.

Laura

2014. május 28., szerda

28. Megfordult velem a világ (teljes)

Sziasztok! 

A látottakból ítélve senki nem nagyon reagál az írásokra, mégis kitartok amellett, hogy nem zárom be az oldalt. Még, ha csak a saját szórakozásomra írom is ezeket :) Ha esetleg érdekel még valakit, örülnék, ha csak annyit mondana, "itt vagyok, és olvasom" :) Feldobna kicsit a továbbiakban. :)
Jó olvasást! Szerintem izgi lett :)


Nora

Türelmetlenség. Ezzel a szóval jellemezném magam ebben a pillanatban. Körülbelül fél óra és Robert hazaér.
Miután, anyával elváltunk egymástól, azonnal hazajöttem vacsorát készíteni, és igyekeztem, minél kellemesebb hangulatot varázsolni a lakásba. Valami furcsa szorongás töltötte be az egész mellkasomat, a gyomrom pedig öklömnyire zsugorodott. Nem tudtam felhőtlenül örülni neki, hogy terhes vagyok, hiszen, a magam részéről biztos voltam benne, hogy akarom a kicsit, még, ha fiatal és éretlen is vagyok hozzá. De, Rob… valami azt súgja, nem lesz teljesen elragadtatva. Tudom, hogy mindez nagyon nagy felelősség, rengeteg energia, törődés, szeretet. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem épp a legjobbkor jött, hiszen, nem elég, hogy fiatalok vagyunk, még emellett sok-sok elfoglaltságunk is van. Rob forgat, van, hogy alig esik be éjszaka aludni. Én egy könyvön dolgozom éppen, ami teljesen elvonja a figyelmem, és emellé még egy baba is… Félek. Félek attól, hogyan alakulnak a továbbiak.

Ezért sem tudtam rávenni magam elsőre, hogy elmenjek Ashley-vel a gyógyszertárba. Annyira nagyon féltem, hogy mit fog mutatni a teszt. Akkor és ott, faképnél hagytam és, mint egy riadt állat, úgy futottam hazáig. Azóta, elmondtam neki, mit éreztem abban a pillanatban és nem tudott hibáztatni. Biztosított afelől, hogy mellettem áll. Úristen, neki is el kell majd mondanom! Biztosan örülni fog!

-          Szia Kicsim! – hallottam meg a bejárati ajtó felől Rob vidám hangját. Észre sem vettem, hogy megérkezett, annyira magamba feledkeztem. De, ennyi is elég volt ahhoz, hogy a gyomrom újra görcsbe ránduljon. 
-          Szia! – köszöntem vissza, és nyomtam egy csókot ajkaira. – Hogy telt a napod?
-          Ó, hát, kicsit elfáradtam, a rengeteg futkározásban, de örülök, hogy végre itthon lehetek Veled. Nem tehetek róla, de mindig hiányzol. – mosolygott édesen, majd Ő is megajándékozott egy csókkal.
-          Ahogy Te is nekem, Szívem. – bújtam hozzá szorosan, és mélyen beszívtam az illatát. Mindig megnyugtat, de ezúttal, ez sem volt igazán hatásos.
-          Valami baj van, Nora? – nézett homlokráncolva rám.
-          Nem, minden rendben van! – hárítottam, nem túl sok sikerrel. – Csak kissé én is fáradt vagyok, egésznap a várost jártam. – füllentettem, és, mintha egy picit megnyugodott volna. Hiába, nem tudok neki hazudni, a legkisebb dolgot is észreveszi. – Gyere, vacsorázzunk!


Valahogy egyáltalán nem volt kedvemre most az étel, de örültem, hogy Rob ezzel máshogy van.  Szerettem volna, hogy mielőtt elmondom neki a nagy hírt, legalább jóllakott legyen.  Ha, nem éhes az ember, talán annyira morcos sem lehet…

-          Nora, kérlek, nem bírom már ezt! Mióta asztalhoz ültünk, egy szót sem szólsz, túrod az ételt és egyfolytában az ajkad rágcsálva töprengsz valamin. Kérlek, mondd el, mi nyomaszt! – esdekelt, és a szemeibe nézve, színtiszta aggodalmat láttam.
-          Rob, én… - Úristen, most, vagy soha. – Én, terhes vagyok. – mondtam ki, de olyan volt, mintha nem is én mondtam volna. Nem akartam elhinni, hogy ilyen egyszerűen kimondtam.
-          Micsoda?  - kérdezte Rob halálra vált arccal. – Mit mondtál? – kérdezte újra, és nézve szépséges arcát, mely sápadt, ijedt, és fokozatosan dühbe torzul, tudtam, hogy Ő másképp vélekedik a babáról, mint én.
-          Terhes vagyok. – ismételtem meg újra.
-          Nem, ez egyszerűen… én ezt… mégis hogyan?! – pattant fel idegesen az asztaltól, ezzel megijesztve engem. Hogyan, hogyan?  Mégis, hogyan lehet ilyet kérdezni? Félve néztem a szemeibe, kerestem a jeleket, a reményt, hogy talán nem látja olyan borzasztónak, de nem láttam mást, csak dühöt, elhatalmasodott dühöt, kétségbeesést, és ami megdöbbentett, hogy némi undort is.
-          Rob, én…
-          Hagyd abba! Nem akarom hallani! Mégis, hogy gondoltad ezt?! Alig vagyunk együtt pár hónapja! Meg akartam Neked mutatni mindent magamból, a családomat, a világomat! De egy baba NEKEM?! Szerinted elég érett vagyok egy babához? Az Isten szerelmére, Nora! A karrierem éppen most indul be, nem is látnám! Arról nem is beszélve, hogy képtelen volnék bánni vele! Nem, én ezt egyszerűen… - tajtékzott, a szó szoros értelmében. A haját markolta, kétségbeesetten járkált fel s alá, miközben ordítozott velem. Soha, még álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer így fog viselkedni velem. A mindig szelíd, szerelmes Rob… Nem bírtam tartani a könnyeimet, zokogásban törtem ki.
-          Kérlek, ne beszélj velem így Rob!  - temettem a kezeimbe az arcom.
-          Ne kezdj el most nekem sírni!  - csapott nagyot az asztalra, amitől újra megrezzentem. – Tablettát szedtél, nem?!  Szedted azt a kurva gyógyszert!
-          Igen, szedtem, de annyi minden történt velünk az utóbbi időkben, hogy teljesen kiment a fejemből! – zokogtam tovább.
-          Kiment a fejedből… - azt hiszem, most ért a tetőpontjára a dolog. Rettegtem ránézni. – Azért estél teherbe, mert kiment a fejedből?! Ennyit, csupán ennyit nem tudtál észben tartani, hogy bevedd azt az átkozott tablettát?!  - hörögte, és mire újabb magyarázkodásba kezdtem, mindenféle előjel nélkül fogta magát, és hangos robajjal távozott a lakásból.


Nem tudnám most elmondani, mit érzek. Annyira nagyon fáj. Soha, egy percig nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz lesz a helyzet. Tudtam, hogy nem lesz könnyű vállalkozás, de, hogy hibáztat engem a baba miatt… mintha, az egész csak rajtam múlt volna. Mintha, én ejtettem volna saját magam teherbe. Ugyancsak nem hittem volna, hogy egyszer így fog nézni rám, hogy kiabálni, ordítozni fog velem. Hogy már-már utálni fog. Megértem, hogy megijedt. Fél, attól ami ránk vár, hogy nem jókor jött mindez. De, az Istenért is! Én is félek! Buta voltam, igen! Nem figyeltem oda a gyógyszerre, ez valóban csak az én hibám. De, mindehhez ketten kellettünk. Nem háríthatja rám az egészet. Tudom, hogy borzasztóan nehéz lesz. De már itt van. Bent a hasamban, és ezen nem változtathatok. Akarom Őt. Szeretem. Nem veheti el tőlem senki! Egyedül is képes leszek megbirkózni mindezzel. Képes vagyok rá. csak, ne érezném ennyire nyomorultul magam.

-          Hugi! Idebent vagy?
-          Matt! – suttogtam a sírástól alig hallható hangon.
-          Hugi, mi történt? – ült le mellém, majd az ölébe vont és szorosan megölelt. Nem bírtam tartani magam, újra zokogni kezdtem, Matt pulcsijába, aki rendíthetetlenül simogatta a hátam, miközben próbált megnyugtatni.  – Nora, mi a fene történt? Csak, annyit láttam, hogy Robert nagyon dühösen kocsiba pattan. Összevesztetek? – kérdezte aggódva, és továbbra is próbált csitítgatni.
-          El… elmondtam neki, hogy…
-          Jézusom… nagyon sajnálom, Nora. Ennyire kiakadt? – kérdezte együtt érzőn, és innen tudtam már, hogy anya elmondta neki. Valószínűleg már apa is tudja.
-          Hibáztat érte – hüppögtem Matt nyakába, akin éreztem, hogy megfeszül, de nem szólt semmi rosszat.
-          Adj neki kis időt Nora! Ha, lenyugszik, talán máshogy látja a dolgokat. Gyere most át velem a másik oldalra, itt van anya is, és… apa is. Apa… elég vegyes érzelmekkel áll ehhez, de melletted van, mint mindig. – mondta nyugtatólag, de a „vegyes érzelmek” alatt most csak a düh-re tudtam gondolni. Nem akartam, hogy még apa is bántson…

Rob

Hogy mit érzek ebben a pillanatban, azt most nem tudnám egyszóval összefoglalni. Soha nem voltam ennyire bizonytalan valamiben. Megrémít ez az egész dolog, ami történik. Jelenleg úgy érzem, gondolkodni sem tudok, annyira dühösnek és magatehetlennek érzem magam. Egy baba? Nekem, aki jóformán magáról sem tud gondoskodni? Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy Nora számára ez ennyire természetes dolog. Hogy lehetett ennyire felelőtlen? És, én hogy lehetten akkora barom, hogy nem foglalkoztam a részletekkel? Tudom, hogy mindezért nem okolhatom Norát, mégis, olyannyira haragszom rá, hogy nem tudom szavakba önteni. Mégis mit gondolt? Hogy majd valami tündérmese lesz ez mindnyájunknak? Vajon, mennyire ismerhettem félre a naivságát? Hajlamos vagyok egyszerűen elfelejteni időnként, hogy rendkívül tapasztalatlan és nagyon fiatal. Hisz még tizennyolc sincs... Azt hiszem meg fogok őrülni, innom kell valamit...

Jason

Most jutottam el arra a pontra, amikor már nem tudok Liz szemébe nézni. Annyi sok rossz dolgot tettem már ellene, hogy, ha ezt tudná, valószínüleg gyűlölne engem. Érdekes, valóban igaz, hogy azt bántjuk a legtöbbször, akit a legjobban szeretünk. Liz az életem, hiába is nem akartam ezzel szembesülni még az elején, mikor rájöttem, szeretem Őt.

Emlékszem, apa mennyire ellenezte ezt, mindent megtett, hogy észhez térjek,mondván, mit szólnak majd ehhez az emberek? Beláttam, hogy igaza van, mégis, mikor megtudtam, hogy Liz is hasonlóképpen érez irántam, nem tudtam többé visszafogni az érzéseimet. Az ártatlansága egyszerűen rabul ejtett. A gyönyörűsége, a kedvessége, a gyors észjárása... szinte el sem akartam hinni, hogy ilyen heves érzelmeket vált ki belőlem. Hiszen, jóformán együtt nőttünk fel, mindig mellette voltam, és bár láttam akkor is, hogy gyönyörű mégsem néztem rá soha úgy, mint majdani szerelmemere. Talán, mert apa mindig próbálta belénk nevelni, hogy attól, mert nem vagyunk vérszerinti testvérek, még úgy kell viselkednünk.

Persze, amint apa tudomást szerzett Lizzel való románcomról, elküldte Lizt Európába tanulni. Borzalmasan fájt ez mindkettőnknek, de nem tehettünk mást. Mindketten kiskorúak voltunk. Nagyon nehéz volt nélküle, de lassacskán hozzászoktam ahhoz, hogy nincs mellettem. Persze, ettől még ugyanúgy majd meghaltam érte, de a hiányát megszoktam már. Ekkor találkoztam Norával. Apa szándékosan mutatta be őt nekem, hogy felejtsem el Lizt. Persze, én ekkor már teljesen tisztában voltam vele, kicsoda is Nora. Úgy éreztem, mintha a sors szándékosan akarna engem a végső őrületbe és fájdalomba kergetni. Meglepődve vettem tudomásul, hogy elkápráztatom Norát. Hogy hallgat rám, és megbízik bennem. Kezdetben meg akartam Őt szerezni magamnak, hittem, hogy visszakaphatom benne Lizt. De, aztán látva, mennyire törékeny, naiv, összezavarodott és rendkívül befolyásolható, úgy éreztem, nem tehetem ezt Vele. Szerelmes volt, mindenki irányítani akarta Őt, és, ami a legfontosabb: távolról sem hasonlítottak egymásra Lizzel. Kívülről teljesen egyformák voltak, de csupán kívülről. Liz határozott, tudja, mit akar, nem hagyja magát. Apa mindig azt mondta olyan, mint az édesanyja. Melegszívű, gyengéd, határozott. Norában hiába próbáltam Lizt látni, egyszerűen nem ment. De, fontos volt számomra. Ezért úgy döntöttem, segítek neki rájönni, mit akar kezdeni az életével. Sugalltam felé azt, hogy akarom Őt, de mindvégig tudtam, hogy ebbe a félnótás Robertbe fülig bele van esve. Tudtam azt is, hogy nem tisztességes Vele így játszanom, mégis örülök, hogy megtettem. Így adhattam neki valamit. Mintha Liznek adtam volna.

Később megtudtam, hogy Liz folyamatosan tartja a kapcsolatot apával. Négy éve folyamatosan, de velem nem engedte beszélni. Közben, Liznek sikerült apát jobb belátásra bírnia, hogy nem választhat el minket. Liz határozottsága, kitartása és közben nagykorúvá válása, meghozta a gyümölcsét. Meglepetésként ért, hogy hazaérkezik. Apa szándékosan nem mondta el, hogy áldását adta a kapcsolatunkra. Ezért nem is tudtam, hogy álljak hozzá Lizhez, mikor érkezésekor letámadott. Persze azonnal el tudta venni az eszemet… ezért még inkább fáj, amit Vele teszek.

-          Ha tudnád drága Lizem, milyen fontos dolgot titkolok előled… hogy van egy ikertestvéred és életben vannak a szüleid is… - mondtam ki hangosan is, ami a szívemet nyomta,de bár ne tettem volna.
-          Micsoda? – a finom nőies hang mintha fejbe vágott volna.  Liz állt az a szobám ajtajában. Nem hiszem el, hogy ez megtörténhet velem. – Mit mondtál Jason?  - kérdezte holtsápadt arccal, és kezdett egyre értetlenebb és dühösebb arcot vágni.
-          Liz, meg tudom magyarázni! – rohantam azonnal hozzá, de megállított a mozdulatban maga elé tartott kezei.
-          Ne gyere közelebb! Jason mégis, miért?! Volt egyáltalán valami igazság is abban, amiket az elmúlt tizenhét évben mondtál nekem? Amit apa mondott nekem? Nem akarom elhinni, hogy Te is benne vagy ebben!  - rázta a sírás, és teljes kétségbeesés ült ki az arcára.
-          Liz, Szerelmem, én nem,én… - nem tudtam, mit is mondhatnék neki. Nem tudtam, mivel állhatnék elő neki a védelmem érdekében.
-          Ne mondj semmit! Hetek óta hallgatom, hogy apa magában beszél. Eddig azt hittem, biztosan csak félrehallok néhány szót, de… úgy tűnik, nem, minden igaz! Ráadásul Te tudtad! Látni sem akarlak többé Jason! Sem apát! Gyűlöllek titeket! – harsogta, majd kirohant a szobából. Percekig bénultan álltam a szoba közepén. Elveszítettem Őt. Mindent elveszítettem. Pusztán mert gyáva és ostoba voltam. Joggal gyűlölhet engem. Teljes joggal. Mégis… megérdemli, hogy megtudja a teljes igazságot. Ez a legkevesebb.  Utána megyek. – döntöttem el.


Nora

-          Kicsikém! – rohant hozzám az ajtóhoz azonnal anya. – Jól vagy?
-          Anya, nem akarja a kicsit. – szipogtam a vállára borulva. Anya teste egészen megfeszült.
-          Micsoda? Ezt mondta neked? – kérdezte anya dühtől izzottan.
-          Nem pontosan így, de a szavaiból és reakciójából ítélve, nem akarja a babánkat. – sírtam újra el magam, közben anya bőszen törölgette a könnyeimet.
-          Nem hiszem el, hogy így gondolja! Mégis, hogy lehet valaki ennyire szívtelen?! Nem akarni egy babát? – kezdett bele anya, de Matt közbeszólt.
-          Anya, várjuk ki a végét. Nem pártolni akarom Robot, de én is megijednék, ha mondjuk Lizzy bejelentené, hogy terhes, vagy ilyenek. Na, nem mintha Lizzy-vel mi együtt lennénk, de értitek – vált zavarttá Matt.
-          Fiam, ez akkor sem magyarázat a viselkedésére! Faképnél hagyja a lányomat és elmenekül, mint egy gyermek?! Így kell hát megoldani egy helyzetet? Mégis, milyen férfi az ilyen?
-          Nyugodjunk meg. – hallottam meg apa hangját. Egészen színtelen hangot ütött meg. Féltem ránézni. Nem akartam, hogy még Ő is bántson. –Kicsim, kérlek, nézz rám, még épp feldolgozom a tényt, de ettől még szereltek. – küldött felém egy biztató mosolyt. Azonnal odarohantam hozzá, hogy szorosan megöleljem.
-          Szeretlek apa.
-          Kincsem.  – suttogta, és puszit nyomott a fejemre.


Rob

Nem tudom pontosan hányadik pohár whisky-nél tartottam, bár nem is érdekelt.  Úgy éreztem, minél többet iszom, annál jobban kezdem színesebbnek látni a világot. Apa leszek.  Erre a gondolatra hisztérikusan felnevettem. Ha jobban belegondolok, mégsem színesnek látom a világot, hanem őrültnek. Mégis, hogyan kell viselkedni apaként? Meg tudok birkózni ezzel? Mindent meg tudok adni neki? Várjunk csak… vajon Nora megbocsát? Szörnyen viselkedtem Vele… megbántottam, ordítoztam Vele. Istenem, hogy lehettem ekkora marha? Sosem viselkedtem így Norával, soha! Vajon, hogy érezheti magát most? Egy igazi tökfilkó vagyok… bárcsak itt lenne most, hogy megcsókoljam és elmondjam Neki, tényleg mindent meg tudunk oldani.  Ebben a pillanatban meg is láttam Őt, amint kint a járdán zokogva sétál. Nem hittem el, hogy ilyen gyorsan teljesül a kívánságom. Még mindig sír, amiért ennyire szörnyen viselkedtem Vele. Azonnal felálltam az asztaltól, ami annyira nem volt jó ötlet, mert egészen megszédültem. Mindenesetre sikerült összeszednem magam, majd kirontva a bárból, azonnal utána siettem.
-          Szerelmem, kérlek bocsáss meg nekem! Bocsáss meg, hogy olyan rosszakat mondtam Neked! Szeretlek, és megbirkózunk a babával! – öleltem át szorosan, de azonnal kibontakozott az ölelésemből, és könnyes arcán színtiszta döbbenetet láttam a harag mellett.
-          Eressz el! Mégis, mi a francot képzelsz? Én nem vagy a szerelmed! Babánk meg főleg nincs! Részeg disznó! - kiabált velem dühösen.
-          Nem vagy a szerelmem? Hát, már nem szeretsz? Mi az, hogy nincs babánk? Nora, Édesem, kérlek, ne mondd ezt! Nem akarlak elveszíteni! Megígérem…
-          A fenébe is! Én Liz vagyok, nem Nora és eressz már el végre! – küszködött, mert időközben magamhoz szorítottam.
-          Liz! Liz, szerelmem, hallgass meg! – kiabált az utca túlsó feléről Jason, akinek halálra vált az arca, mikor meglátott engem.

-          Liz? Szerelmem? Mégis,hogy merészel Téged szerelmemnek hívni? Te az én szerelmem vagy! Mellesleg Nora, nem Liz! – szerelmem kitépte magát a kezemből, és rohanni kezdett előlem és azt hiszem Jason elől.  Ekkor azonban több dolog is történt egyszerre. Szerelmem, nem vette észre, hogy jön vele szembe valaki, és a szembe jövő sem vette észre felé rohanó szerelmemet. Szerelmem, belerohant a sétáló idegenbe, majd mindketten a földön kötöttek ki. Azonnal odarohantam hozzá,Jasonnel együtt, ekkor viszont azt hittem teljes mértékig elment az eszem. Szerelmemből kettő feküdt a földön, csak más öltözékben. Felváltva néztem rájuk, közben kezdett elhatalmasodni rajtam az őrület. Jasonra nézve egy halottnak jobb színe volt.Reményvesztetten nézett a két lányra, akik pedig nem tudták levenni egymásról döbbent szemüket. Többet nem iszok.

Laura

2014. április 21., hétfő

28. Megfordult velem a világ (részlet)

Sziasztok!

Kedvem támadt írni kicsit ide, tekintve, hogy nem sűrűn teszem ezt mostanság. Most van kis időm, és kedvem is hozzá, ezért gondoltam, hozok nektek a frissből egy kis részletet. Egészen nagy rész megvan már belőle, de még nem végeztem, viszont, szerettelek volna felcsigázni kicsit Titeket vele. Kicsit más irányba tereltem a dolgokat, szóval, remélem tetszeni fog. :)
Mint tudjátok, Nora terhes, és mindezt most készül megosztani élete szerelmével. A kis részletben olvashatjátok, hogy nagyjából, hogy áll hozzá ehhez Rob.
Tényleg, remélem, hogy tetszeni fog!



-          Nora, kérlek, nem bírom már ezt! Mióta asztalhoz ültünk, egy szót sem szólsz, túrod az ételt és egyfolytában az ajkad rágcsálva töprengsz valamin. Kérlek, mondd el, mi nyomaszt! – esdekelt, és a szemeibe nézve, színtiszta aggodalmat láttam.
-          Rob, én… - Úristen, most, vagy soha. – Én, terhes vagyok. – mondtam ki, de olyan volt, mintha nem is én mondtam volna. Nem akartam elhinni, hogy ilyen egyszerűen kimondtam.
-          Micsoda?  - kérdezte Rob halálra vált arccal. – Mit mondtál? – kérdezte újra, és nézve szépséges arcát, mely sápadt, ijedt, és fokozatosan dühbe torzul, tudtam, hogy Ő másképp vélekedik a babáról, mint én.


Holnap hozom a teljest! :)



Laura


2014. április 20., vasárnap

Húsvét

Kedves még idetévedő Olvasóim!

Szeretnék Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánni Nektek, sok locsolóval, piros tojással és tartalmasan eltöltött szünettel! Vigyázzatok magatokra, egymásra!

Puszi!


Laura

2013. szeptember 29., vasárnap

27. Várandósság

Sziasztok!

Hosszú-hosszú kihagyás után, újra itt! Nagyon szégyellem magam, hogy ennyi ideig, még csak életjelet sem adtam magamról, és felesleges is volna itt magyarázkodnom, mert nem a gondjaimmal akarlak Benneteket traktálni. Lényeg, hogy kedvem támadt írni néhány oldalt, és mivel megígértem, hogy nem zárom be az oldalt, és igazából nem is tervezem, ezért, amikor ráérek, itt leszek. Tudom, nem igazán jártok már erre, azért remélem, aki esetleg mégis idetéved, örül majd a frissnek :)

Jó olvasást kívánok hozzá!



1 hónappal később

Több mint fél órája ülök a fürdőszobában a fejem a csempének döntve.  Nem merem megnézni…, Istenem, mi lesz, ha pozitív? Mi lesz az életemmel? Egyáltalán elég idős vagyok ehhez?  Na, és, hogy mondom el Robnak? Nem hiszem el… annyi minden történt velem az utóbbi időkben, hogy többször is megfeledkeztem a fogamzásgátló tablettám bevételéről, míg önfeledten szeretkeztünk Robbal.  Az egész az én hibám, és joggal vághatja ezt hozzám. De, nem lehetek ennyire beszari, lehet, hogy csak feleslegesen strapálom magam. Ezek a tesztek nem mindig pontosak! Sőt, biztos, hogy nem, aham, igen… jól van, most már nevetnem kell magamon… elég bizarr látványt nyújthatok így hisztérikusan nevetve, miközben folynak a könnyeim. Nem tudom, hogy képes leszek-e megbirkózni egy babával. Hatalmas felelősség, és az Isten szerelmére, még én is gyerek vagyok szinte! Na, és Rob… Ó, Rob… kimondhatatlanul szeretlek, de vajon Te, mit tennél? Vajon, Ő szeretné ezt a babát? Jó apa lenne? Ehhez kétség sem fér.


Ahogy ezt a kérdést feltettem magamnak, elképzeltem, amint a születendő gyermekünket a kezében tartja. Ahogy érdeklődve nézi, és gügyürészik, miközben fogja az egyik kis kezecskéjét. Erre megint hangosan kellett nevetnem, hogy az előbb még attól féltem, mi lesz, ha terhes vagyok, most pedig már azt tervezem, milyen lesz majd, ha Rob kezében tartja a babát. Mindenesetre ez a gondolat segített abban, hogy végre megnézzem azt a tesztet. Meg, amúgy sem olyan pontosak, mhm! Beszari, beszari!

Lassú mozdulatokkal, mint egy lassított felvételen, nyúltam a tesztért… csukott szemekkel. Újabb percbe telt, hogy végre ránézzek arra a tesztre. Két csík… KÉT csík!

Nem, ez nem lehet igaz, biztosan csak egy rémálom, és mindjárt felébredek! Igen, egy pillanat az egész, és mindjárt az ágyamban ébredek, ahol Rob erős karjai szorítanak magukhoz. Nem, nem történik semmi, Istenem, terhes vagyok!

Jó, jó, először is nyugodjunk meg. Ez a teszt nem jelent semmit. Vacak. El kell mennem orvoshoz, hogy bebizonyítsa, a teszt biztosan csak tévedett! Igen, ez lesz a megoldás!
Amilyen gyorsan csak tudtam, felpattantam ülő helyzetemből, és gyors zuhany után, berohantam a szobámba. 

Lássuk csak… Rob este hat órakor ér haza, vagy később, attól függ, hogy apa, mennyit akar ráhúzni a forgatásra. Matt ugyancsak a forgatáson van, vagy Lizzynél próbálkozik még. Anya… hm, anya, nem akar egyelőre hazamenni, mióta apának pánikrohama volt, és, hát… az igazság az, hogy Róla sosem tudom pontosan, hol van éppen. Lehet, hogy itthon a szomszéd házban, vagy a forgatáson, vagy… na jó, mindegy. Felöltözök, aztán irány a kórház!

Ledobva magamról a törölközőt, a pillantásom a hasamra esett a tükrön keresztül. Ami azt illeti, nem akarom bemagyarázni magamnak, de, mintha kicsit gömbölyűbb volna… bár, nem, biztosan, csak bemesélem. Ahogy számolom,hat hetesnél több, nem lehetek. Kezemet a hasamra simítottam, és egy röpke pillanatra elképzeltem, hogy a kezemben tartom. Ahogy megszagolom a kis puha, finom bőrét, megsimogatom a hajacskáját. Biztosan olyan gyönyörű kékes szemei lesznek, mint Robnak. Egy gyönyörű kislány, vagy kisfiú. Döbbenten vettem észre, hogy mosolyra húzódik a szám. Talán, nem is olyan rossz dolog. Sőt…
 Abban biztos voltam, hogy semmiféleképpen nem akarom elvetetni. Mindig is elítéltem a gyilkosság e fajtáját, hisz itt az áldozatnak védekezésre abszolút nincsen lehetősége. És, nem vagyok gyilkos.
Ezekkel a gondolatokkal, nem is tűnt olyan szörnyűnek ez az egész. Hiszen, tulajdonképpen mindent meg fogok tudni adni neki. Boldogságot, törődést, szeretetet. A többi pedig alakul.

Ahogy kiléptem a lakásból, anyával futottam össze a parkolóban. Na, igen, ettől féltem. Éppen beszállt volna a kocsijába, de, amint meglátott, kiabált, hogy menjek oda hozzá. Elég nehézkesen caflattam hozzá, mire mosolyogva ölelt meg.

-          Kicsim, azt hittem, Te is a forgatáson vagy! – puszilgatott meg, mire kipréseltem magamból egy fintorszerű mosolyt.

-          Nem, anya, elég fáradt voltam hozzá reggel, ezért inkább itthon maradtam.

-          De, ugye, nincs semmi baj, Kicsim, elég sápadt vagy, és ezek a karikák a szemed alatt… csak, nem, most ébredtél? Lassan dél lesz, szívem. – nézett az órájára, majd elszörnyedve rám.  – Tán, beteg vagy? – kérdezte a homlokomat tapogatva.

-          Nem, dehogy, anya, nincs semmi baj, csak, fáradt vagyok, mint mondtam. Ne aggódj! – próbáltam nyugtatni, de átlátott a szitán.

-          Nora, tudod jól, hogy nekem elmondhatod, ha valami baj van. Robbal történt valami esetleg? Vagy, másról van szó? – kíváncsiskodott.

-          Jaj, dehogy anya, nincs semmi baj. Remekül megvagyunk Robbal. – győzködtem tovább, de nem úgy tűnt, mint, aki elhitte. Mindenesetre, nem boncolgatta tovább a dolgot.

-          Na, és, hová indultál? – kérdezte

-          Őő, csak, hát, öhm, bevásárolni! Igen, öhm, főzök valamit, mire Rob hazaér. – mosolyogtam erőltetetten. Nem akartam elmondani neki még. Először én magam akartam meggyőződni róla, mielőtt anyával közölném, a számára nem biztos, hogy örömhírt.

-          Értem, Szívem, akkor gondolom, nem bánod, ha elkísérlek, én is vennék pár dolgot estére. – mosolygott Ő is, és éreztem, hogy valójában az érdekli, mi váltotta ki pillanatnyi zavaromat. Sosem tudtam becsapni. Igazán nem tudtam, mit is találhatnék ki.

-          Anya, kérlek…

-          Semmi kérlek! Elkísérlek! – mondta ellentmondást nem tűrően, és intett, hogy szálljak be a kocsiba.

Anya egész úton csak fecsegett, én pedig próbáltam nem arra gondolni, hogy majd belehalok abba, hogy várat magára a nőgyógyász. Mindenképpen meg akartam tudni ezt minél előbb. Hiszen, lehet, hogy csak vaklárma, ha pedig valóban terhes vagyok, akkor fel kell készítenem lelkileg magamat is, és a családomat is, beleértve a szerelmemet, hogy mi is vár ránk.

Látta rajtam anya, hogy nagyon türelmetlen vagyok, és egy-egy kérdését meg sem hallom, vagy csak tőmondatokban válaszolok neki, de nem tette szóvá, csupán furcsán nézett rám.

Amint a bevásárlóközpontba értünk, reményvesztett hitemben azt hittem már semmi sem segíthet, mikor is, anya sms-t kapott. Azt mondta halaszthatatlan dolga akadt, ezért el kell mennie, ne haragudjak, hogy itt kell hagynia. Elég zaklatottnak tűnt, ami azt illeti, de kérdésemre, miszerint nincs-e valami baj, nemlegesen válaszolt, és igyekezett megnyugtatni, hogy minden rendben van.

Aztán se szó, se beszéd elhajtott a kocsival, engem otthagyva. Nagyon örültem neki, hogy így alakultak a dolgok, így már semmi nem állt az utamba. Nem volt messze a kórház, de, mivel elég türelmetlen voltam már, taxit fogtam.

Miután kifizettem a taxist, és kiszálltam, megcsörrent a telefonom. Rob.

-          Szia Kicsim, hogy vagy? – kérdezte elbűvölő hangon. Nem tehettem róla, de a szívem heves vágtába kezdett. Hozzá kell szoknom, hogy ez sosem fog változni.

-          Szia Édesem, köszönöm jól, éppen bevásárolni indultam. – füllentettem – Ebédszüneted van?

-          Igen, és nem is tudom, mikor lesz vége, Édesapádnak akadt egy kis dolga, de azt mondta siet.

-          Ugye, nincs baja? – kérdeztem félve, a pánikrohama óta, mindig félek, hogy történik vele valami.

-          Nem, nem úgy nézett ki, mint, akinek baja esett volna, minden rendben volt vele, bár, kicsit izgatottnak tűnt. – válaszolta elgondolkodó hangon.

-          Értem, Szívem, akkor minden rendben van. – csak épp most megyek megtudni, hogy apa leszel-e… folytattam volna a mondatot, de persze, ezt a megjegyzést csak magamnak szántam.

-          Igen, Kicsim, megyek megebédelek a fiúkkal, Neked pedig jó vásárolgatást. – köszönt el.

-          Rendben, édesem, jó étvágyat, Szeretlek!

-          Én is Szeretlek Édes.

Fú, na, jól van, nagy levegő, hamarosan én következem. Most már nincs visszaút, ha egyszer bejöttem, akkor végig kell csinálnom!

-          Nora Marienne Weitz! – szólt ki egy hölgy a vizsgálóból, mire ijedten kaptam fel a fejem. A hölgy kedvesen intett, mikor felálltam, én pedig a kezemet tördelve léptem be az akkor igencsak félelmetes vizsgálóba.

-          Jó napot! Kérem, foglaljon helyet Nora! – intett az orvos a vele szemben elhelyezkedő székre.

-          Jó napot! – köszöntem én is, bár kissé megremegett a hangom
.
-          Mi a panasza?

-          Szeretnék megbizonyosodni róla, hogy terhes vagyok-e?

-          Tesztet elvégezte? 

-          Igen. – válaszoltam sután.

-          Mikor volt az utolsó menstruációja?

-          Október 10-én – válaszoltam. Még szerencse, hogy ezt számon tartom a kis naptáromban.

-          Rendben, kérem, vetkőzzön le deréktól lefelé, és, feküdjön fel a vizsgálóasztalra! – kérte, és, mikor meglátta az arcom, barátságosan elmosolyodott. – Nem volt még nőgyógyásznál?

-          Nem, még nem voltam... – vörösödtem el, és igyekeztem mindenhová nézni, csak az orvosra nem. Mikor a gyógyszert írattam, testsúlymérésen, és vérvételen kívül nem volt másfajta vizsgálatom.

-          Ne izguljon, semmiség az egész. Az asszisztensem segít Önnek. – mondta, mire odasétált hozzám a kedves hölgy, és megmutatta, hol tudok levetkőzni.

Miután levetkőztem, ha lehet, még vörösebb voltam, és kezdtem kicsit sajnálni, hogy nem hoztam magammal senkit, akihez majd kirohanok, hogy milyen szörnyű volt. Az orvos felsegített az asztalra, majd arra kért, tegyem a lábaimat a talpszerű támaszokba. Felhúzta a gumikesztyűjét, majd elém sétált.

-          Ez kicsit kellemetlen lesz, de lazítsa el magát, annál hamarabb túl leszünk rajta.  – mosolygott.

Valóban elég kellemetlen volt, alig vártam, hogy vége legyen. A doki többször kérte, hogy lazuljak el, amire képtelen voltam. Könnyű neki mondani, nem az ő lábai között turkálnak… Pár perc múlva, végre vége lett, mikor is, várakozón néztem rá.

-          Felöltözhet! – mondta, majd miután türelmetlenül magamra kapkodtam a ruháimat, leültem vele szemben.

-          Nos, doktor úr? – kérdeztem most már igencsak kíváncsian, a torkomban dobogó szívvel.

-          A fizikális vizsgálat alapján, úgy gondolom, hogy Ön valóban állapotos. – kezdte, mire éreztem, hogy kicsit megszédülök. – De, szeretném ezt alátámasztani egy ultrahangos vizsgálattal is. Ezt itt helyben elvégezném Önnek, hogy biztosak legyünk a dolgunkban. – mondta, és én azt hiszem egy teljesen más dimenzióba kerültem.  Hirtelen fel sem fogtam, mit mondott, csak az hangzott a fejemben, hogy „Ön valóban állapotos”

Az ultrahangos vizsgálat is alátámasztotta, miszerint 6 hetes terhes vagyok, majd miután mindenféle vizsgálatokra időpontot kaptam, az orvos kifejezte gratulációját, odaadta a papírokat és utamra bocsátott.
Szédelegve kóvályogtam ki, és egyszerre voltam nagyon boldog, és nagyon rémült.

Nem tudom, mi lesz ezután, hogyan mondom el majd a családomnak, hisz ez egy csoda, és egyben egy rémálom számomra. Fogalmam nincs, hogyan fogadják majd.  Egy hónap múlva töltöm még csak a 18. születésnapomat, és már azt is elmondhatom, hogy anya leszek… Annyira furcsa kimondani, anya leszek. ahogy reggel most is egyszerre sírtam, és nevettem. Akik vizsgálatra vártak, szerintem bolondnak nézhettek, de most abszolút nem érdekelt semmi. Kifelé ballagtam a kórházból, és teljesen el voltam foglalva a saját kis belső világommal. Ezért történhetett az, hogy nem vettem észre, hogy anya odajön hozzám, és szorosan megölel. Nem értettem, hogy kerül ide, de nagyon örültem, hogy itt van, és magához szorít erősen.

-          Terhes vagyok, anya! Babát várok! – sírtam a boldogságtól, mire anya könnyei is kicsordultak, és mosolyogva ölelt újra magához.

-          Tudtam én, Kicsim, és végig mondtam apádnak, de nem hitt nekem!  - törölgette a könnyeimet.

-          De, mégis honnan tudtad, anya? – törölgettem én is a könnyeimet.

-          Ugyan már, elég jó szemem van, az ilyesmihez! És, ne feledd, az anyád vagyok, mindent tudok Rólad! – hiába nem tudta abbahagyni a pityergést.

-          Jaj, anya! – nyomtam puszit az arcára. – Tehát mellettem állsz? – kérdeztem reménykedve.

-          Mindig Kincsem! Rám, és apádra mindig számíthatsz! Történjen bármi, mindig melletted leszünk! – mondta csillogó, őszinte szemekkel. – Úristen, nagymama leszek! Sikkantott fel boldogan, persze a könnyei így sem akartak leapadni.

-          Szeretlek anya! – mondtam, és hagytam, hogy a szívemet és lelkemet elöntse a boldogság.

Tudtam, hogy nem lesz könnyű menet, és Rob még hátravan, akiről fogalmam sem volt, hogyan fog reagálni erre, miképp fogadja majd, de abban biztos voltam, hogy innentől, nem csak én számítok. Ezen túl, nem csak magamra kell gondolnom, hiszen a szívem alatt hordom a gyermekemet, akinek szűksége van rám. Szűksége van arra, hogy mellette álljak, hogy szerető anyja legyek. Erősnek kell lennem, és fel kell nőnöm a helyzethez.

Kezemet, a hasamra simítva, hagytam, hogy anya szorosan ölelve vezessen a kocsihoz, és boldog mosollyal az arcomon terveztem elkövetkezendő életemet. A babával, és lehetőleg Robbal. Ő, és a babám a legfontosabb az életemben. Az Ő boldogságuk számít a legjobban. Már, csak az a kérdés, hogy Rob is részt akar-e venni a közös boldogságunkban…

Laura